6. Fejezet

A szellőző hideg, poros és sötét volt. Csak néha áradt be egy kis fény, az is csak kis réseken keresztül. Miközben másztam, hangokra lettem figyelmes. Pearly és csapata vonult végig a sulin, egyenesen a lánymosdóba. Szerencsémre a szellőző a wc-n is továbbhaladt, így amikor föléjük másztam, minden egyes szavukat tökéletesen hallottam és láttam is őket, egy vékony rács.

-       Jack olyan édes! Láttátok, hogy nézett rám? Mintha le akarna vetkőztetni a tekintetével – vihogott Pearly, elkezdve ezzel a Jackről szóló áradozást.

-       Pearly olyan szerencsés vagy! Már jártok is? – Kérdezte az egyik lány.

-       Persze, te butus. Mondjuk, aggaszt engem valami – hallgatott el Pearly. Körbenézett, majd látva a kíváncsi tekinteteket, folytatta:

-       Tudjátok, van ez a lány, Aurore. Amikor elmegy előttünk, mármint Jack és előttem, Jack mindig utána bámul. De nem úgy, ahogy rám, hanem olyan furcsán. Már ha értitek, hogy értem – hadarta el, amiből azt köveztettem, hogy kezd emiatt kétségbe esni.

-       Nyugi P. Jacknek nem hiszem, hogy sokat számítana az a lány, hiszen te mondtad mennyire oda van érted. Amúgy pedig kinek kéne pont Aurore? – nevetett fel dölyfösen az egyik „barátnője”, mire az egész mosdóban nagy hahota támadt.

Köszi, én is szeretlek titeket.

Ezután, mindenki a tükörhöz tolakodott, hogy megigazítsa a sminkjét és a haját, majd kiözönlöttek a csempézett helyiségből. Szinte már az összes lány elment, csak ketten maradtak bent.

-       Nem tudom te hogy vagy vele, de én sajnálom ezt az Aurore nevű lányt – sóhajtott az alacsonyabb, szőke hajú. Megdermedtem és lenéztem rájuk. Lehet, hogy összebarátkozhatnék velük? Reménykedve, vadul dobogó szívvel hallgattam az alattam folyó beszélgetést.

-       Mindenki piszkálja, meg minden. Viszont visszatérve a Jack témára… Pearly nem mondott el valamit. Néha szoktam figyelni őket, mármint Pearly-t és Jacket, és amikor Jack, akár csak egy pillanatra is, meglátja azt a lányt, teljesen megváltozik. Te nem láttad?

-       Ó, tudom, miről beszélsz. Tök fura. Emlékszel, amikor Jacket láttuk egyszer Aurore-ral? Mintha megváltozott volna. Egyáltalán nem úgy viselkedik Aurore közelében, mint Pearly-ében. Mintha Pearly-vel csak kényszerből lenne együtt.

-       Pontosan ezt akartam mondani! – Helyeselt a szőke lány – Nekem Aurore nagyon szimpatikus. Egyszer megpróbáltam megszólítani, de nagyon gyorsan eltűnt, mintha ott se lett volna.

Legszívesebben kiugrottam volna a szellőzőből és odakiáltottam volna nekik, hogy: „Hé, itt vagyok! Miért nem szólítottatok meg? Szükségem lett volna rá!”. De nem tehettem. A következő mondatuk azonban elkergette az összes barátnős álmomat.

-       Akármennyire szeretnék is vele barátkozni, már nem lehet. Pearly barátai vagyunk, és ha megtudná, hogy elpártoltunk tőle, nevetségessé tenne minket mindenki előtt – Suttogta csüggedten a szőke hajú lány.

-       Anne, Sophie! Jöttök? – Dugta be a fejét az egyik barátnőjük az ajtón. Összerezzentek és gyorsan eltipegtek.

Szomorúan néztem utánuk. Vajon igaz, amit Jackről mondtak? Bár most nem tudom, hogy miért viselkedik így velem. Akkor talán lenne bennem még egy kicsi, csak egy csöppnyi remény az iránt, hogy lehetne valakim, és nem lennék egyedül.

Tovább vonszoltam magam a szellőzőben, egészen addig, amíg egy lenyitható kis ajtót nem találtam. Ez is egy raktárba nyílt, viszont ennek az ajtaja nem volt bezárva, sem elreteszelve. Könnyedén kislisszoltam a folyosóra, leporoltam a ruhámat és elbattyogtam a szekrényemhez.

A zsebemben megrezdült a telefonom.

-       Figyelj Aurore, sajnálom, hogy nem mondtam el! Megértem, hogy haragszol, de nem tudtam, hogy hogyan közöljem veled a hírt… - szólalt meg a telefonban Crass csüggedten.

-       Crass, mégis miről beszélsz? – Tudakoltam tőle zavarodottan. Ám gyorsan bontottam a hívást, ugyanis a szemem sarkából megláttam Jacket és Bradet közeledni, ezért beugrottam a szekrénybe és becsuktam az ajtót. A mi sulinkban 1,5x05 méteres szekrények vannak, aminek eddig nem láttam előnyét. Mostanáig.

Jack megállt közvetlenül előttem, de hál’ istennek nem vett észre.

-       Brad… Kérdezhetek valamit? – Dőlt neki az egyik szomszédos suli boxnak.

-       Tőlem – tette zsebre a kezét Brad.

-       Miért is piszkálod, vagyis piszkáljuk Aurore-t? Tudtommal nem követett el semmi olyan dolgot, amiért megérdemelné az ilyen bánásmódot – mondta furcsa hanglejtéssel Jack. Mintha túlságosan közönyösnek próbált volna tűnni. Vagy csak bebeszélem magamnak?

-       Jack Way, te még új vagy ebben az iskolában – vigyorgott a focista srác. – Nem ismered az itt folyó dolgokat - válaszolt, majd egy csattanást hallottam. Egy pillanatra lefagytam, mert azt hittem, hogy Jack lekevert egyet Bradnek, de hamar megbizonyosodtam róla, hogy csupán a másik fiú is nekitámaszkodott a szekrénynek.

-       Komolyan kérdeztem Brad – kúszott fülembe Jack egyszerre komoly és szemrehányó hangja.

-       Jól van haver. Poén volt, nyugi – mentegetőzött a másik. – Egyébként csak annyi a sztori, hogy senki sem bírja a csajt. Olyan fura, meg minden. Ráadásul jókat röhögünk, ha megszívathatjuk valamivel – vihogott. – Valld be, hogy élvezted, amikor bezártuk a raktárba!

Szünet. Egy darabig Jack nem szólt semmit, mintha gondolkodott volna a válaszon. 

-       Élveztem volna, ha olyan emberrel csináljuk, aki valóban megérdemli.

Brad ledermedt (vagyis csak gondolom, hogy ledermedt, mert nem láttam).

-       És tudod mit? Befejeztem. Legközelebb mellette fogok kiállni, ha elkezded piszkálni. Csak azért, mert „furcsa”, vagyis nincsenek barátai, mert rosszkor volt rossz helyen, már utálni kell? Megérdemled, hogy téged utáljanak inkább, Brad – vágta oda az előbb említett fiúhoz a szavakat, majd indulatosan hátat fordított neki és a lépcsők felé vette az irányt.

-       Gondold meg jól, Jack! Te is nevetség tárgya leszel! Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? – Kiáltotta utána Brad, de Jack nem szólalt meg. Vagy azért mert már nem hallotta, vagy csak nem akart válaszolni.

Nem telt bele pár perc, de hamarosan (persze miután leadta a dühét pár szerencsétlen szekrényen) ő is eltávozott a helyszínről.

Óvatosan kiléptem eddigi búvóhelyemről és a szekrénynek dőlve nagyot sóhajtottam. Jack ki akar állni mellettem? Ez most azt akarja jelenteni, hogy lemondana a…

Gondolataimat a csengő fülsiketítően éles hangja zavarta meg és oszlatta szét. Ha nem akarok elkésni bioszról, jobb lesz, ha szedem a lábaimat.

Órák után rögtön hazasiettem. Elkönyveltem magamban, hogy mindenképp visszahívom Crasst, elvégre valami nagyon fontos dolgot akart mondani (a hangjából ítélve). Mi lehet az? Görcsösen szorongattam válltáskám bőrpántját és lépteimet megnyújtva, egyre gyorsabban igyekeztem haza.

A konyhába érve szokás szerint ledobtam táskámat az egyik székre és már elindultam volna a szobám felé, kezemben a telefonommal, amikor anya csípőre tett kézzel megállt előttem.

-       Hová igyekszel kisasszony? – Pillantott le rám mérgesen. Bármennyire is igyekezett „dühös anyának” tűnni, nem igazán ment neki. Főleg, hogy még a szépen gondozott kertjét összetipró kutyára sem tudott haragudni.

-       A szobámba. Miért?

-       Felmehetsz. De a telefonod a laptopod és minden egyebed nélkül – mondta ellentmondást nem tűrő hangon. Mikor felvont szemöldökkel meredtem rá, hozzátette: - Elfelejtettél szólni a történelem egyesedről kislányom. Nem gondolod, hogy felelősséggel tartozol a tetteidért?

-       De anya. Bocsi, sajnálom, nem volt szándékos, ígérem, mindent megteszek, hogy kijavítsam meg minden, de ne vedd el a telefonom, légy szíves! – Könyörögtem neki kiskutyaszemekkel. Arra számítottam, hogy megenyhül esdeklő pillantásom láttán, de meglepetten tapasztaltam, hogy anya ezúttal kemény maradt.

Értetlenül pislogtam. Azután minden összeállt a fejemben, amikor megláttam a konyhapulton egy „Hogyan legyünk szigorú, de egyben jó szülők?” c. könyvet. Aha, most már mindent értek.

Az összes létező dolgot bevetettem, minden fortélyomat felhasználtam, de anya hajthatatlan maradt. Végül szomorúan, telefon és laptop megvonással baktattam fel a szobámba, ahol levetettem magam az ágyamra és a plafonomat bámultam.

A kíváncsiság egyre jobban eluralkodott rajtam, Crass és az eltitkolt dolga iránt. De nem volt mit tenni. Kénytelen kelletlen belefogtam a hosszú órákig tartó tanulásba.