5. Fejezet

Egy átlagos szerdai nap. A reggelt egy gyors telefonhívással indítottam, mégpedig Crass-sal.

-       Hogy vagy Aurore?

-       Tűrhetően. Vagyis viszonylag jól – hallottam, ahogy nevetni kezd a vonal másik oldalán.

-       Akkor többé-kevésbé kibírod a mai napot is, nem?

-       Azt majd meglátjuk – morogtam. – De megpróbálom túlélni – mosolyogtam kényszeredetten. Jackről nem ejtettem egy szót sem, pedig általában mindent elmondok Crass-nak. Igen, tulajdonképpen Crass az én „lánybarátnőm” akinek mindig elmondom, hogy mi bánt. – Na de mindegy is. Indulnom kell, úgyhogy leteszem Crass. Szia!

-       Szia – köszönt el zavartan. Valószínűleg nem értette, hogy miért ráztam le ilyen gyorsan. Tudja, hogy mindig 07:50-kor megyek el itthonról, most azonban még fél sem volt.

Megdörzsöltem a homlokom. Ha Jackről kéne beszélnem, akkor már rögtön rajta fogom törni a fejemet, azt pedig nem akarom, mert elszomorodnék.

Útközben igyekeztem elterelni a gondolataimat úgy, hogy a fülhallgatómat bedugtam a fülembe. Nem figyeltem arra, hogy milyen számok mennek, ezért a hangulatomtól teljesen eltérő dallamok „lebegtek körbe”. Közben a hátam majdnem leszakadt a nyolckilós táskától, kis híján elütött egy autó és egyszer azt hittem, hogy mindenestül beesek az árokba. Az sem jelentett megváltást számomra, hogy megláttam az iskola kapuját.

Szerdához képest elég csendesek voltak a diákok. Talán azért, mert már mindenki az el nem készített leckét másolja le. Vagy pont ezek miatt:

A falon háromféle szórólap hirdette üzenetét. Az elsőn tipikus csili-vili betűkkel a „A POM-POM CSAPAT ÚJ TAGOKAT KERES!” felirat állt. Az üres rubrikába már elég sok lány felírta a nevét. Lefogadom, hogy közülük még a háromnegyedét sem válogatják be. Gyorsan elment a kedvem a rózsaszín, csillámokkal és szívecskékkel teleszórt plakát bámulásától, ezért a figyelmemet a következő lap felé fordítottam.

„Úgy érzed, színészi képesség van benned? Szívesen megmutatnád nagyközönség előtt is? Akkor itt a helyed! Jelentkezz a Rómeó és Júlia egyik szerepére! (A részleteket a drámatanároddal beszéld meg. ) Sok sikert és jó szórakozást!” Megforgattam a szemem. Az eddigi tanév alatt már ötször hirdettek meg egy színdarabot, de mindig el kellett halasztani, ugyanis senki sem vállalta a főszerepet. Nem hiszem, hogy ez a darab is meg lesz tartva.

A harmadik plakát már visszafogottabb volt. Sima zöld színű lapon az alábbi szöveg állt: „Iskolánk tanulmányi kirándulást szervez. A túra során megmutatjuk a diákoknak, hogy hogyan éltek az emberek a középkorban. Igényes szálláshely, nagyszerű panoráma és élvezhető program vár a jelentkezőkre. Jelentkezésed a lap alján feltűntetheted.” Egy percig elgondolkodtam, de azután megragadtam a zsinórra felkötött tollat és aláírtam a nevem.

Elégedettem megfordultam, de ekkor egy ember egyenesen belém rohant. Jack volt az.

-       Bocsánat, nem akartam. Beszélhetnénk? – Morcosan rá pillantottam. Kíváncsi vagyok, hogy a bocsánatkérése arra vonatkozik, hogy nekem jött, vagy arra, amit tegnap vágott a fejemhez? Tüntetőleg összeszorítottam az ajkaimat és eltrappoltam mellette.

-       Hé, várj meg! Aurore! – Szaladt utánam. Megragadta a karomat. – Légy szíves, hallgass meg. Komolyan mondom – nézett a szemembe. Leráztam magamról a karját és „hallgatlak” arckifejezéssel a falhoz támaszkodtam. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoz elő a mentségére.

-       Szóval Aurore. Mutatni szeretnék neked valamit – fogta meg a kezem és maga után húzott. Várjunk csak. Azt hittem, hogy most éppen elmagyarázza, hogy miért volt velem bunkó. Nem pedig elvonszol a raktár elé.

-       Jack, mit keresünk itt? – Kérdeztem értetlenül, de Jack válla mögött megjelent Brad és belökött az addigra már nyitott raktárajtón. Azután amilyen gyorsan kinyitották az ajtót, olyan hirtelen be is csukták. Fülemet a vasajtóra tapasztottam.

-       Szép volt Jack! Nem hiszem el, hogy hogy lehet ilyen béna ez a csaj! – röhögött Brad.

Azon voltam, hogy az öklömmel dörömbölni kezdek, de végül arra jutottam, hogy nem adom meg nekik azt az örömöt, hogy hallják, milyen kétségbeesetten próbálok innen kijutni. Nem, természetesen nem vagyok klausztrofóbiás. De az azért eléggé megvisel, ha bezárnak egy koromsötét, 4x4 négyzetméteres apró helyiségbe.

A telefonomon szerencsére volt egy elemlámpa alkalmazás, úgyhogy hamarosan fény árasztotta el a szobát. Körülnéztem.  A polcokon takarító felszerelések voltak, néhány üveg, mosogató kesztyű és egy feszítővas. Nem tudom hogyan került oda, de ott volt. A fejem fölött egy szellőzőnyílás tátongott. Viszonylag széles volt, éppen akkora, hogy egy magamfajta lány épphogy beférjen rajta. Miután megbizonyosodtam róla, hogy Jack és Brad elment és nem fog visszajönni, feltornyoztam három dobozt és azokon egyensúlyozva levettem a szellőző rácsát és bevilágítottam a lyukba. Ha jól láttam, a szellőző a folyosó mentén futott, de más merre is elkanyarodott. Nagyot sóhajtottam és felmásztam a pereméig, majd elindultam a szűk szellőzőben.