4. Fejezet

 Következő óra után a hangosbemondó recsegni kezdett.

-       -          Jack Way-t várjuk az igazgatói irodába. Ismétlem Jack Way-t várjuk az igazgatóiba – egy pillanatra megálltam a folyosón, de azután tovább mentem. Vajon miért hívják?

-       Kis szünet.

-       -          Aurore Delacroix-t várjuk az igazgatóiba. Ismétlem Aurore, nem, bocsánat. Aurore Delacroix, ne jöjjön be, tévedés történt – Összevont szemöldökkel a hangszóróra bámultam. Mi történt? Valami rosszat követtem el?

-       -          Pearly Holloway-t várjuk az igazgatói irodába. Ismétlem Pearly Holloway-t várjuk az igazgatói irodába – hogy ki Pearly Holloway? A pom-pomcsapat kapitánya. Mellesleg esküdt ellenségek Liana-val, de abban összetartanak, hogy mindig bosszantanak engem. Szép dolog. Mellesleg Pearly-re mindenki irigy a suliban. Gazdag, okos, vicces, aranyos (mármint ennek mutatja magát) és szép. Hosszú, szőke haja van, kék szeme és arányos arca. Plusz tökéletes alakja is.

-       Elhaladtam az igazgatói előtt. Bepillantottam az ajtó üvegablakán, ahol láttam Jack és Pearly alakját. Mindketten egy székben ültek, a suli igazgatója pedig körülöttük járkált és hevesen gesztikulált.

-       -          Mit bámulsz Aurore? – Vigyorgott rám kajánul Brad, a suli egyik focistája. Viszonoztam a „mosolyát”, azután elsiettem az angolterem felé.

-       Következő szünetben Pearly-t és Jack-et láttam elsétálni előttem. Beszélgettek és nevetgéltek valamin. De ekkor Jack észrevett és megtorpant.

-       -          Szia Aurore – mosolyodott el. Intettem egyet. – Nem is tudtam, hogy francia vagy – döntötte oldalra a fejét.

-       -          Nem vagyok az. Apai ágon vannak francia leszármazottjaink, de a család tovább vitte a nevet, ezért van francia vezetéknevem – rántottam meg a vállam.

-       -          Jack, mit csinálsz? Jössz? – Szólalt meg Pearly a fiú háta mögül, ahonnan egy jó ideje ellenségesen méregetett.

-       -          Persze – villantott rá egy ugyanolyan mosolyt, mint rám, azután hamarosan eltűntek a lépcsőfordulóban.

-       Szóval minden lánynál ugyanazt a „technikát” alkalmazza. Mindegyiknél. Nem, nem céloztam semmire, csak megjegyeztem. És furcsának találom.

-       Néha azt kívánom, hogy én is ugyanolyan lány legyek, mint bármelyik személy az iskolában. Barátokkal. A lényeg, hogy nem egyedül. Minden szünetben elmesélném nekik, hogy mit hallottam órán, vagy hogy ez meg ez a fiú mennyire jól néz ki. Soha sem lenne olyan pillanat, amikor nem tudnám, hogy mit kezdjek magammal, vagy hogy szomorú lennék. Mert a barátaim megvigasztalnának. Mindig. Együtt nevetnénk ki a suli plázacicáit, együtt pletykálnánk ki a strébereket és azokat, akiktől a falra mászunk. Sosem hagynánk, hogy bármelyikünk egyedül érezze magát. 

-       Összerázkódtam. Igen, valóban jó lenne mindez, de erre maximum csak akkor van esélyem, ha egy másik iskolába járnék. Új lappal kezdhetnék mindenhol és senki sem tudna rólam semmit. Talán még egy fiúbarátom is lehetne.

-       Megdörzsöltem a szememet, hogy visszatérjek a valóságba. Nincsenek barátaim (kivéve Crass-t). Nem vagyok népszerű, egy lúzer vagyok, akire mindenki lenézően bámul. Utálom ezt az érzést. Talán örülnöm is kéne, hogy egy olyasvalaki, mint Jack, egyáltalán hajlandó beszélni velem.

-       Mikor elérkezett az ebédidő, viszonylag már helyre tettem az önbizalmamat és az önérzetemet is. Egy olyan asztalt foglaltam el, ahol senki sem ült és bizonyára senki nem is fog, rajtam kívül. Ebben azonban tévedtem.

-       -          Aurore! Leülhetek? – Jelent meg előttem hirtelen Jack. Az egyik szék felé intettem, jelezve, hogy nyugodtan. Már majdnem helyet foglalt, amikor Pearly elkapta a karját és elrántotta.

-       -          Jack, nem akarsz inkább oda ülni hozzánk? – Mosolygott rá erőltetetten a lány.  A felé az asztal felé pillantottam, amelyikre Pearly célzott. Pom-pom lányok, kosarasok és focisták viccelődtek, sokkal jobb hangulat uralkodott náluk, mint itt. Jack rám se nézett, mikor automatikusan elindult arrafelé. A kezemben megállt a szendvics. Azt hittem, hogy annyit azért érek a szemében, hogy legalább valami magyarázattal szolgál arra, hogy miért nem marad velem.

-       Bosszúsan kifújtam a levegőt és „már minden mindegy” alapon felkaptam a tálcám és odacsörtettem az asztalukhoz. Pillanatok alatt az ebédlőben szinte megállt az élet.

-       -          Jack, leülhetek? – Néztem a szemébe, amiből semmit sem lehetett kiolvasni.

-       -          Nem – vágott közbe Pearly.

-       -          Nem téged kérdeztelek – mondtam ironikusan, majd egy olyan félmosolyt varázsoltam a számra, mint amilyet Pearly is szokott.

-       -          Persze, miért ne – válaszolt Jack. Azután felszisszent, mivel a lány erősen oldalba vágta a könyökével.

-       -          Vagyis ami azt illeti – köhögött, de mivel Pearly még egyszer betalált a bordái közé, összeszedte magát és keményen, fogva tartva a pillantásomat, megszólalt:

-       -          Nem. Jobban örülnék és szerintem mindenki boldogabb lenne, ha fognád magad és inkább elhúznád a csíkot. Vagy ha tűröd azt, hogy az egész suli rajtad röhög, akkor maradj csak itt nyugodtan. Úgy tudom, élvezed, hogy te vagy a figyelem középpontjában – röhögött össze a focistákkal. Kész, vége. Az utolsó két mondattal az elemembe talált.

-       -          Szánalmas, kétszínű alak vagy. Ezt ne felejtsd el soha, mert mindig ilyen maradsz – csuklott el a hangom. Megragadtam az asztal közepén pihenő, joghurttal teli kancsót és Jack fejére öntöttem.

-       Észre sem vettem, de egy könnycsepp csordult le az arcomon. Gyorsan letöröltem a kézfejemmel és tovább sétáltam az utcán. Miért vagyok mindig ilyen naiv? Miért bízok meg mindig olyanokban, akik nem érdemlik meg? Miért?