Mikor megszólalt a csengő, már az asztalomnál üldögéltem.
A kezemben fogtam a kedvenc grafitceruzámat és épp egy szempárt vázoltam fel. A
mai rajzóra témája ugyanis az álom volt. Nem, nem az, hogy miről álmodozunk,
hanem az álom, amit álmodunk. Örültem, mert már régóta terveztem lejegyezni az
álmaim közül párat, amik közé ez is beletartozott.
Nagyjából tíz perc telt el, mióta kikaptuk a
feladatunkat, amikor az új fiú szó szerint beesett az ajtón. A rajztanár
felvonta a szemöldökét, majd elkérte a nevét, hogy beírhassa későnek.
Valószínűleg nem lepe meg senkit sem azzal, hogyha kijelentem, hogy senki sem
foglalt mellettem helyet. Nagyon reméltem, hogy nem a mellettem lévő széket
szemeli ki magának, de sajnos elkéstem, bármilyen gyorsan is dobtam fel magam
mellé a táskámat.
- Leülhetek?
– Lépett mellém.
- Nem
– válaszoltam egyszerűen. Ennek ellenére, azonban mégis helyet foglalt
mellettem. Éreztem, hogy bámul, ezért ráförmedtem:
- Mi
van? - Csak hallgatott. – Nem akarsz semmit sem mondani? – Húztam fel kérdőn a
szemöldököm. Megvonta a vállát. – Akkor meg ne bámulj és hagyj dolgozni –
fordultam a rajzlap felé.
Tíz perccel az óra vége felé, egy papírgalacsin landolt
előttem. A fiúra pillantottam, de ő csak rajzolt. Kibontottam a levélkét és az
alábbi szöveg fogadott:
Most
haragszol rám?
Visszaírtam.
Szerinted?
Elolvasta az apró üzenetet, elmosolyodott, majd körmölni
kezdett.
- Jack,
ne levelezzen az órámon és kérem, ne vonja el Aurore figyelmét – pillantott fel
a tanár az asztala mögötti papírhalmok alól.
A figyelmeztetés ellenére a fecnit gyorsan hozzám
pöckölte.
Mindegy.
Mit csinálsz?
Hitetlenkedve megráztam a fejem, felálltam és kidobtam a
papírt. Azután visszaültem a helyemre és tüntetően hátat fordítottam neki. Mi
az, hogy mindegy? Nem mindegy. Nem én szóltam be neki, nem őt röhögték ki, nem
mellé nem állt senki. Ha nem tudja, hogy én mit élek át minden nap, ne
mindegyezzen.
A csengő berregve jelezte az óra végét. A teremben a
diákok beszélgetni kezdtek, ő is megpróbált csevegni velem.
- Most
őszintén mi bajod van? – Szögezte nekem a kérdést.
- Mi
bajom van? Ezt most őszintén kérdezed? Figyelj ide James. Vagy Jake, bárhogy is
hívnak. Ne próbálj jó pofizni. Mit számít neked az, ha nem akarok még szóba
állni se egy olyan emberrel, mint te?
- Jack
vagyok.
- Nem
érdekel. És ha még egyszer megzavarsz rajzolás közben, esküszöm, hogy rád
borítom a festékes vizet – Mondtam durcásan. Azt hittem, hogy ez után a
megszólalásom után végre elmegy, de nem így történt. Jack elnevette magát.
- Most
meg kéne ijednem? „Őszintén” – mosolyodott el és bal arcán egy édes kis
gödröcske jelent meg. Elhúztam a számat.
- Nem,
de más fenyegetés nem jutott eszembe – fontam össze a karjaimat.
Duplaóra végére már egész felszabadultan beszélgettünk.
Bár nekem nem állt módomban, mert tudtam, hogy így még jobban megutálnának
(főképp a lányok), de úgy éreztem, hogy barátok lettünk. Csak barátok. Nem
hittem volna, de az alkotásom elkészült, úgy is, hogy nem is figyeltem oda, hogy
milyen színeket használok. Rajzóra közepén Jack és én farkasszemet néztünk és
miután veszített (és én eljártam a győzelmi táncom) már a fejemben volt a
csodálatos tengerkék szempár, ami szinte már magától került a papírra. Aláírtam
az alkotást és odaadtam a rajztanárnak. Azután Jack is odanyújtotta az övét,
amit én eddig észre sem vettem. Egy hajnali napfelkelte szerepelt rajta,
rózsaszín, narancssárga és mindenféle színekkel keveredve.
- Nagyon
jól rajzolsz – ámultam el, erre ő csak szerényen megvonta a vállát. Már majdnem
elértünk az iskola fő folyosójáig, de ekkor hirtelen félretoltam az egyik
sarokba.
- Jól
figyelj. Nem vagyok egy úgymond „kedvelt” személy, ezért itt már elválnak
útjaink, hacsak nem akarod magad megalázni a puszta jelenlétemmel – mosolyogtam
gúnyosan. – Valószínű, hogy az utóbbit fogod választani, úgyhogy én megyek is,
mielőtt még észrevennének. Szia! – Intettem és elsiettem az ellenkező irányba.
Mélyen, legbelül azt reméltem, hogy utánam jön, és azt
mondja, hogy nem sajnálja a hírnevét, szívesen mutatkozik velem. De be kellett
látnom, hogy nem fog így történni. Jack a menőkhöz tartozik én meg… Én meg én
vagyok. Mégis fájt, amikor megfordultam és Jack hűlt helyét láttam. Ugyan
Aurore, minek reménykedsz? Igen, valóban, mindig a tiltott gyümölcs a
legédesebb.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése