2. Fejezet

A kedd első napsugara lassan kúszott be az ablakon. Vörös függönyeimen átsütött a fény, hangulatos barlanggá varázsolva a szobámat. Azután váratlanul a békés légkört az ébresztőm törte meg, idegesítő vinnyogásával. Kidugtam a karom a takaróm alól és a szekrényen tapogatózva próbáltam leállítani az órát. De valahogy sehol sem találtam, ezért ahogy nyújtózkodtam, paplanostul-mindenestül legurultam az ágyról. A hátamon fekve, széttárt kezekkel és lábakkal sóhajtottam egyet. Utálok felkelni.

Lerohantam a lépcsőn, egyenesen a konyhába. Anya már tett-vett, jelenleg éppen palacsintát sütött.

-       Kicsim, fésülködj meg, tiszta gubanc a hajad – mondta, miközben rám se pillantott. Résnyire nyitottam a szemem, úgy bámultam a tükörbe. Megragadtam a kefémet és gyors mozdulatokkal végighúztam a frizurámon.

-       Eszel?

-       Nem anya, bocsi. Sietnem kell, hogy ne késsem le a buszt – válaszoltam, miközben az ujjaimon számoltam, hány perc múlva kéne indulnom.

Anya kezében megállt a kanál, amivel épp megszórta a palacsintákat kakaóval. Hátrafordult.

-       Legalább akkor a suliba vigyél el egyet – tolt elém egy tányérral.

-       Anya. Te akartad, hogy a menzán egyek, maximum most megeszem, oké? – Néztem rá, mire anya beleegyezően bólintott.

Nem, végül nem értem el a buszmegállóhoz. Kénytelen voltam egy húsz perces sétát tenni, az öt perces buszút helyett. Hála anya drága palacsintájának (ami egyébként finom volt).

Fáradtan értem be a suliba. Majdnem elsodortak, de örültem, hogy megúsztam egy apróbb egyensúlyingadozással. Fülem mögé tűrtem a hajam és a szekrényemhez értem. Összevont szemöldökkel álltam meg előtte. Óvatosan kinyitottam, de semmi sem volt benne. Semmi. Szerintem ez volt az első eset, amikor tényleg elmosolyodtam. Azonban hamar megértettem, hogy miért nem velem foglalkoznak. Az új fiú szekrényénél nyomorgott szinte minden ember. Miért lett ilyen „híres”? Értem én, hogy furcsa, hogy felvették, de azért nem kéne így körberajongani. Láttam az elmosódott alakját a köré gyűlt gyűrű közepén, de nem voltam benne biztos, hogy tényleg ő volt. Csípőre tett kézzel és oldalra billentett kézzel megálltam a csoportosulás előtt, majd két ujjamat a számba véve egy fülsiketítő füttyszó hagyta el a számat.

-       Emberek, nem tudnátok egy kis teret adni neki? Úgy tudom, mindenkinek van saját élete és gondolom első órája is, úgyhogy a ti érdeketekben mondom, hogy jobb lenne, ha leszállnátok róla, mielőtt még kényelmetlenül közel férkőznétek az aurájához – ráztam a fejem értetlenül.

-       Kösz, de nem kértem a „segítségedet” – mosolygott rám gúnyosan az új fiú és a körülötte állókból többen is helyeseltek.

-       Jobban tennéd, ha inkább a szánalmas életeddel foglalkoznál, elvégre mindenkinek van sajátja nem? De neked is van első órád, szóval jobb lenne, ha elsattyognál oda és nem jönnél ide vissza, mondjuk… Meddig is? – Nézett körbe, majd lesajnáló pillantást vetett rám. Rámeredtem. Na de mi is történt? A reggelek elmaradhatatlan velejárója. Röhögjük ki Aurore-t! Persze, miért is ne.

Mekkora bunkó! Egy újabb tökfej a suli fiúinak listáján. De amúgy meg minek foglalkozok pont vele? Nem érdemli meg, főleg egy ilyen faragatlan tuskó. De jól van, szenvedjen csak, nyomják össze nyugodtan, engem nem érdekel. Mondom, nem érdekel!

Miközben kétségbeesetten mondogattam magamban a „nem érdekel, nem érdekel” szavakat, sikerült nekimennem a falnak. Homlokomat dörzsölgetve továbbmentem a kémia terem felé.

Az órán bedugtam a fülembe a fél pár fülhallgatómat és zenét hallgattam, miközben a kísérletet készítettem elő, ami fel volt adva órai munkának. Amit tudni kell a kémiateremről: Itt nem padok, hanem pultok vannak és az összes pultba egy csap van beépítve. Ezzel kell elmosnunk óra végén a használt edényeket. Én a második sorban ülök, teljesen egyedül. De miért is vagyok mindig egyedül? Kiközösítenek. Amikor 9-ben idejöttem, a csoportokból szinte már minden ember ismerte egymást és egy idegennel nem volt igazán kedvük beszélgetni. Csak egy barátom volt, Crassnak hívták. Körülbelül fél évet járhatott ide, ugyanis valami balhéba keveredett és kicsapták. Mióta elment, nem tudtam sehová sem beilleszkedni, ezért általában csöndben meghúzom magam valahol. Sokszor, az iskola nagymenő lánydiákjai kiszúrnak maguknak és piszkálni kezdenek, de őket valahogy csak sikerül eltűrnöm. De az, hogy az egész iskola előtt aláznak meg, az nagyon rossz.

Kinyitottam a csapot és a víz alá dugtam az ujjam. Csakhogy nem víz folyt ki belőle, hanem forró gőz. Gyorsan elkaptam a kezem és a szám elé tartva fújdogáltam, hogy elmúljon a fájdalom. Az utolsó sorból kuncogás hangzott fel. Nem kellett hátra fordulnom, hogy tudjam kik azok. A suli focistái. Egytől-egyig mindegyik el van telve magától és rendkívül erősnek, okosnak és menőnek hiszik magukat.

Szünetben egy vizes zsebkendővel bekötöttem sajgó ujjamat és céltalanul sodródtam a folyosón lévő embertömeggel. Befordultam az ebédlő felé, de ekkor egy váratlan lökés érte a bal oldalamat és a földön kötöttem ki. Felemeltem a fejem.

-       Bocsi, szándékos volt – húzta el a száját az iskola legbutább és legidegesítőbb libája, név szerint Liana. Körülbelül négy lány követte őt, akik most rajtam kezdtek el röhögni. Dühösen feltápászkodtam, összeszedtem a dolgaimat és otthagytam őket.

Kimenekültem az udvarra, hogy le tudjak nyugodni. Úgy határoztam, hogy ellógom az irodalom órát. Az udvaron vagy egy eldugottabb rész. Régen valami faépítmény lehetett itt, de most már arra volt jó, hogy egy magamfajta lány behúzódjon alá és kiszellőztesse a fejét.

Hasznomra vált ez a negyvenöt perc, amit pihenéssel töltöttem. Nem igazán izgatott az irodalom, mert a következő másfél órát rajzolással üthettem el.