1. Fejezet

      A suli folyosója. A padlója tükörsima, fehér, akárcsak az azt körülvevő szekrények. Tekintetemet szokás szerint a földre szegeztem, hogy ne kelljen senki szemébe sem néznem. Hamarosan elértem a saját kis fémdobozomhoz, aminek a kódja 68546. Lassan beírtam a kis kombinációt, mire a zár kattant egyet és kitárult az ajtó. Egy hatalmas vízibomba esett rám és szétdurrant a ruhámon. Tinta volt benne. Beharaptam a számat és kényszerítettem magam, hogy ne adjak ki semmi hangot. Az egész suli rajtam röhögött, szokás szerint. Becsaptam a szekrény ajtaját és a mosdóba rohantam. Mindenki utat nyitott előttem, így viszonylag gyorsan már a csap alá dughattam a karomat és minden egyebet, amit megfogott a tinta. Mivel ma is feketébe voltam öltözve, azon nem igazán látszott a folt. A karomon annál inkább. Szerencsére hamar le tudtam magamról vakarni a pacát, de azért tovább bent maradtam. Általában minden egyes nap ilyen. Tesznek valami a szekrényembe, vagy a kajámba ebédnél. Őszintén, nem tudom, miért csinálják. Legtöbbször a mosdóba menekülök előlük és megvárom, amíg elfelejtik az egészet, vagy továbblépnek rajta. Ma sem történt másképp. Bezárkóztam az egyik WC fülkébe és ott lógattam a lábam az első csengőt várva, ami azt jelzi, hogy elkezdődik az óra. Hallottam, hogy két lány jött be a helyiségbe és gyorsan trécselni kezdtek.

              -       Hallottad? Azt mondják, hogy egy új fiú fog jönni a suliba! – Ámuldozott az egyik. És hogy miért olyan nagy szenzáció ez? Az iskolánkba kizárólag 9-ik osztálytól vesznek fel diákokat, de már lassan négy hónapja, hogy volt az évnyitó.

              -       Nem mondod? Tudsz róla valamit? – Lelkesedett a másik.

              -       Sajnos nem. De tuti valami különleges, mert senkit sem vesznek fel csak úgy majdnem az év közepén – gondolkodott el, mire a másik egyértelműen hümmögött.

              -       Fú basszus, hogy néz ki a fejem?

              -       Na, ne mondd és az enyém?

      Innentől kezdve a beszélgetésük nem volt számomra izgalmas. Sőt mi több, Inkább felpattantam és a hátuk mögött eloldalazva kiléptem a suli folyosójára. Már nem voltak annyian, a klikkekbe verődött társaságok általában ilyenkor már a termük előtt csoportosulnak. Visszaballagtam a szekrényemhez, majd kinyitottam és belepakoltam a cuccaim. Napközben nem dobálnak bele semmit, mert szinte mindig csak éjjel feszítik a fel a zárát, fényes nappal soha.

      A karomba vettem a matekfelszerelésem és felmásztam a suli második emeletére. Nemsokára épségben elértem a terembe, ahol szótlanul lehuppantam a padtársam mellé. Nem tudom a nevét (gondolom ő se az enyémet) de nekem szimpatikus, mert egyáltalán megtűr maga mellett, a többiekkel ellentétben. Néha segíteni is szokott, ha lemaradok, vagy felelek, ilyesmi. Azt gyanítom, hogy neki se lehet túl sok barátja, mivel elég sokan csúfolják, és őt tartják a matekosok közül a legnagyobb strébernek.

      Egy szó, mint száz a matek, irodalom, nyelvtan, fizika, ének és történelem óra hamar elszállt. Nemsokára az ebédidő következett, ami egyet jelent Aurore napi iskola előtti második megalázásával. Tök jó, nem? De az.

      Felkaptam az egyik tálcát és pár evőeszközt és beálltam a pult mögötti sorba. A büfés nénik együtt érzően néztek rám, de én csak megvontam a vállam, jelezve, hogy már megszoktam, ne sajnálják. Teli tálcával végigegyensúlyoztam az asztalok közötti úton. Mindenki elcsendesedett, csak a cipőm kopogása hallatszódott a fényes felületen. Torkomban dobogó szívvel körbepillantottam, de senki sem engem nézett. Hanem az ajtóban álló alakot, aki kíváncsian pillantott körbe az ebédlőben. Magas, körülbelül 185 centi lehetett, vállán átvetve egy táska, amiben első látásra szinte semmi sem volt. Kávébarna haja a homlokába hullott, szemét napszemüveg takarta. Az ajtónak támaszkodott és lazán elvigyorodott. Ez volt az a pillanat, amikor leejtettem a tálcám.

      Mindenki, aki a menzán tartózkodott, felpattant és köré gyűlt. Úgy vettem észre, hogy élvezi az őt körülvevő figyelmet, főleg a lányok izgatott sikongatását. Megforgattam a szemem és keresztbe font karral a gyülekezés felé sétáltam. A könyökömmel utat vágtam a tömegben, de nem tudtam úgy kijutni az ebédlőből, hogy ne sodortak volna közvetlenül mellé. Szigorúan a tekintetemet előre szegezve próbáltam elmenni mellette, de valamiért megfordultam és ránéztem. Hogy miért, arra pontosan már nem emlékszem, de alacsony törpe létemre épphogy beláttam a napszemüvege alá. Égszínkék szeme a tömeget pásztázta, de aztán hirtelen rám irányult. A száj, amely hozzá tartozott elmosolyodott, az enyém azonban egy fintorra sem méltatta. Parancsolva a lábaimnak, hogy mozduljanak már meg, magam mögött hagytam az egész csürhét és szó szerint kivágtattam az iskolából. Nem sejtettem, hogy a következő nap csak még rosszabb lesz.